Nem mostanában írtam. Zajlott az elet, pörögtek a hétköznapok, ott tartottunk, hogy elkezdtem a sulit szeptemberben. Hétvégi program volt, picit féltem, hogy képtelen leszek koncentrálni, tanulni, de úgy voltam vele, hogy meglátom, ha menni fog, van még helyem egyetemen is.
Közben úgy gondoltuk Lacival, hogy akár jöhetne egy tesó is Balázsnak. Vagyis azt mondtam, hogy ha összejön, mielőtt levizsgázom és vissszamegyek dolgozni, legyen, ha nem, marad csak Balázs.
Decemberben pozitív lett a terhességi teszt. Örültünk. Egészen egy heten át, amikor is megint elkezdtem barnázni. Annyira már nem csináltam ügyet belőle ugyan, de azért picit zavaró volt. Doki azt mondta, hogy várjuk ki, merre alakul, majd januárban ráérek menni hozzá, ha addig semmi extra nem történik. Naná, hogy történt.
21-én épp Dankát készültem átkísérni az orvoshoz, mikor zutty, elkezdett ömleni a vér belőlem. Egyre erősebben. Akkor vágjuk magunkat autóba és menjünk be a nőgyógyászati szakrendelésre.. ott aztán semmi jóval nem bíztattak, a betéteket öt percenként áztattam át, a babáról már lemondtam, nem létezik, hogy ezt túléli. Görcs ugyan nem volt egy darab sem, de ömlött, mint a niagara. Ultrahang. 4 mm-es élő embrió, alatta félkörívben egy nala sokszor nagyobb hematóma. Vagyis vérömleny. Csóválta a fejét a hölgy az ultrahangon. Majd legközelebb. Ez ki fogja mosni onnan a babát.
Azért befektettek, ilyen vérzéssel nem mehettem haza. Másnap reggelre csak enyhe barnás folyás maradt, még egyszer elküldtek ultrahangra, látható szívműködés, élő embrió, jó nagy hematóma, de ha kímélem magam, megmaradhat.
Otthon aztan szigorú fekvés, kozben valami embertelen rosszullét, még a vizet is kihánytam, gyenge voltam és nyűgös. Közben Domi egyre nagyobb lett, 4-5 hét alatt teljesen elmúlt a vérzés, a hematóma meg megvolt, de már egyre kevésbé jelentett veszélyt. Letelt a téli szünet, újra jártam suliba, teltek a hetek, Domi túlélte.
Májusban levizsgáztam, pedagógiai és családsegítő munkatárs lettem. Danka közben érettségizett, nyelvvizsgázott, a cél a bme volt, kellett a pont dögivel.
Lett egy középfokú angol nyelvvizsgája, egy jól sikerült érettségije, az emelt infó is ötös lett, nyugodtan vártuk az idei ponthatárokat, 17 pontot emelkedhet a mérnök informatikus ponthatár a műegyetemen, akkor is bent van, évek óta nem emelkedett öt pontnal többet, szóval sima ügy. Azt hittük.
Kikerekedett szemekkel néztem aznap a hivatalos ponthatárokat. 20 ponttal emelkedett. Az azt jelentette, hogy Danka 3 ponttal lemaradt. Totál sokk, félve kattintottam az elte ponthatáraira. Oda felvették.Nem volt határtalanul boldog, hiába nyugtattuk, hogy azért az elte az ország egyik legjobb egyeteme és a legtöbb ember a két kezét összetenné, ha bejutna.. ő a műszakit akarta. Mostanra belenyugodott. Ami azért hangzik viccesen, mert az eltéről van szó, egy csomo diáknak csak álom, ő meg fanyalog.
Visszatérve a terhességre.. sima szülést szerettem volna. A dokim támogatott benne, amennyiben nem lép fel komplikáció és a gyerek nem lesz faros. Nem lett, de közbejött egy 24. heti cukorterhelés, ahol a kétórás érték határon volt. Gdm. Fasza. 160 gramm szénhidrát naponta, gondosan figyelve a gyors és lassú elosztására. Reggel igy sem tudtam tartani a cukromat, inzulin kellett. Naja, csak az inzulinnal nem igazán engedik 38. héten túl a terhességet. Es ha nagyon instabil a cukor és sok az inzulin, valószínűleg császár a vége. Mázlim volt, nem kellett emelni és a nap további részében nem kellett szúrni. Ettől függetlenül inzulinosnak számítottam a helyi protokoll szerint, hiába csak 4 egység reggel. Nem áltatott a doki, abban maradtunk, hogy meglátjuk, mi lesz, de nem enged 40 hetig. Ezzel valamelyest csökkent az esely a sima szülésre, de reméltem, hogy beindul magától előbb.
A 37. héten megbeszéltük, hogy valamikor a 38. után indít. Végül annyit sikerült elérnem, hogy ez 39+4-re módosult. Addig drukkoltam, hogy jöjjön magától. Na de miért pont ő? Az előző három is kihúzta végig, csodálkoztam volna, ha ő előbb megindul.
Szerda reggel kellett jelentkezni a szülőszobán. Felvették az adatokat és vártam a dokit aki 10 körül került elő. Vizsgálat, méhszáj bő egy ujjnyi, mehet a buli. Beöntés hálistennek megszűnt, úgyhogy zuhany, pisi, aztán irány a szülőszoba, kapom a csodalöttyöt lassan óvatosan, hogy a császáros hegem ne legyen leterhelve, délutánra meg is lesz az a gyerek. Ehhez képest én délután még marha vidáman vigyorogtam egy labdán ülve. Néha volt összehúzódás, inkább kellemetlen, mint fájdalmas. Burkot repesztett, nem lett sokkal rosszabb.
Négy után levették az infúziót, elküldött a doki sétálni, tusolni, pihenni hatig. Aztan kezdődött elölről, alacsony cseppszám, lassan emelve. Valamit alakult a helyzet, de nem volt az igazi. Nem voltak erős fájások, és néha tíz percig sem volt semmi. 8 után megnézett a doki, semmi nem alakult, kimondta, hogy várunk még egy-két órát aztán császár. Puff. Na nem. Nem azért szopok itt egész nap a rohadt szülőszobán, hogy ez legyen a vége. Holnap megint szar lesz felkelni, lesz egy kurvanagy seb a hasam alján, a szülés élménye meg valahogy kimarad. Kurvaélet. Bőgtem, mint egy kis hülyegyerek. Közben a szülésznő jött, megcsinálta a tesztet antibiotikum allergiára. Nekem egyre erősebb fájásaim lettek, aztán egyszer csak egy fura szúró fájdalom jött egy marha eros fájással. Éreztem, hogy lejjebb csúszott a baba. Innen meg aztán tényleg kemény volt. Tiz után jött a doki vizsgálni aztán ha kell, vinni műteni. Felragyogott az arca, közölte, hogy hoppá, nem lesz itt műtét, a gyerek lent van teljesen, a méhszáj 9 centi, egy hajszálnyira van a vége, meglesz, megcsinálom. Na, én aztán biztosan nem, hagyjon békén és vigyen császárra, vagy csapjon agyon, vagy nekem mindegy, csak legyen vége. Most. Nemnem, lazuljak el, akkor 20 perc es meglesz. Lazuljak. Miközben egy kamion szeretne kitolatni egy egérlyukon és épp szétszakadni készül 5 percenként a keresztcsontom. Vagyis már 3. Laza hisztirohamot kaptam. Próbáltak összeszedni, Laci meg a doki észérvekkel, a szülésznő nem olyan kedvesen. Aztán leparancsolt a doki az ágyról, hogy ha már én nem vagyok hajlandó együttműködni, legalább a gravitáció tegye a dolgát. Lemásztam. Próbáltam lazítani tudatosan, két fájás alatt nagyjából ment is, aztán hirtelen nem tudtam a labamon állni. A lábtartó vasába kapaszkodva lógtam az ágy mellett és rohadtul fájt. Jött a szülésznő. Érzek székelési ingert? Hagyjanak már, mondtam, hogy én olyat sosem éreztem, csak jött a gyerek. Igen, marha szar, mintha mindenem szét akarna szakadni. Aha, az lesz az. Hát jó, bebaszna, ha ilyen lenne a székelési inger, de legyen.
Akkor másszak vissza, hirtelen ott nyüzsgött egy halom ember, két szülésznő, a dokim, egy rezidens, csecsemős nővér, még jó, hogy este 11 után nem járt arra a postás.. valahogy szétkapták alattam az ágyat, a lábam a lábtartón, a fenekem a levegőben, hiába kértem, hogy rögzítsék a lábam, mert rúgni fogok, a doki csak röhögött. Hát jó, így aztán foghatta le két ember. Én szóltam. Aztán hajrá, nyomjak fájások alatt. Baszki. Folyamatosan fáj. Érzem minden rohadt centiméterét az alsó részemnek, épp szét fog szakadni, én meg szorítsam le a fenekem és a levegőt a nyomásba préseljem, és ne üvöltsek. Jó. Persze üvöltöttem. És le akartam szállni a szülőágyról. Felül nyomta a hasam a tanuló srác, lent a szülésznő meg a doki dolgoztak a gyerek terelgetésén meg a gátvédelmen. Közben ami megmaradt, hogy a srác megdöbbenve fedezte fel a hasamon a heget es megkérdezte, hogy ugye ez nem egy császármetszés hege? A doki magától értetődően válaszolta neki, hogy de bizony, az egy császáros heg. Mert? Ja, csak kérdeztem.
Fasza, biztos nem arról lesz hires a srac, hogy magas lesz nála a vbac aránya, ha egy előzetes császár utani szülésen így meglepődik. Aztán hátha..
Szóval úgy a negyedik fájásra kijött Domi, nyekegett kettőt, rámtették, és nézelődött csendben. Én meg örültem. Megcsináltuk. 3430 gramm, 48 centi, 23.25-kor. A hegbetapintás kötelező ilyenkor, féltem tőle nagyon, de semmi különös nem volt. A heg is kibírta a bulit, bár állítólag vékonyka volt, de nem ez a lényeg. És a két óra megfigyelés után a saját lábamon közlekedtem, másnap reggel az ágyam közepén ültem törökülésben, pár nap múlva meg mintha sosem lettem volna terhes..
Úgyhogy most zajlik az élet egy halom gyerekkel, fáradtan de vidáman.
