Pont egy év telt el. És Balázs 3 hetes és 1 napos kis csoda. És nem találkoztam ugyan a tavalyi nővérkével, de ezúttal 1 emelettel feljebb jártam, és teljesen simán ment minden.
Februárban kiköltöztünk Nagyszentjánosra. Tök jól bírtam a pakolást meg a stresszt, persze a menet a szokásos volt, egy csomó minden az utolsó pillanatra maradt, sodortak az események, időm sem volt belegondolni, hogy akkor ez itt ennyi volt, viszlát belváros, már ott is volt a költöztető, hordták a dobozokat. Aztán itt berendezkedni, megszokni, ezer dolog, ami egy kertes házban kell, és azon kaptam magam, hogy ideje lenne összeszedni mindent, amire a babának szüksége lesz. Elértük a 26 hetet, onnan már elég jó esélyekkel indul egy baba, ha esetleg idő előtt megszületik. A doki persze legalább a 30-at célozta meg. Aztán eljött a 30. hét, örömujjongás, minden szuper, több, mint másfél kiló a kölyök, pici még, de már megközelítőleg akkora az esélye az életben maradásra, mintha időre születne, ha megszületne. Csak éppen farfekvéses. Nem baj, még simán megfordulhat,van helye. Nem lesz óriásbébi, jelen helyzet alapján olyan 3kiló 20 deka körül lesz, az sem baj, ha így marad, kijön farosan, no para. Oké. 34. hét. Balázs még mindig csücsül, méhszáj zárt, csak aztán nehogy túlhordjam a végén. Mindenesetre a rendelő helyett legközelebb már nst a kórházban 3 hét múlva. Ha addig meg nem szülök. Itthon meló, kert, a ház körüli ez meg az, pörgök ezerrel, meg egyes napokon mozdulni sincs kedvem, egyre nagyobb pocakot növesztek, Balázs fejét a gyomrom tájékán tudom megsimogatni, már nem valószínű, hogy befordul.. De érdekli a fenét, jól van, ez a lényeg, és én sem vagyok rosszabbul, mint huszonévesen. Hetente nst, marhajól érzi magát, semmi jele, hogy jönne kifelé, 39+6-nál aztán ultrahang. Becsült súly 3730 gramm. Faros. Hopp. Alvin 3450 volt, hozzám képest ő is szép nagyra nőtt, nem volt ugyan különösen nehéz megszülni, de utána eléggé véreztem. És hát 36-os fejkörfogata volt, azért éreztem rendesen, mikor megindult kifelé. Szóval bepánikoltam. És valahogy egyből nem vágytam arra, hogy természetesen szüljem meg a farfekvéses, közel 4 kilós babát. A doki próbált arrafelé terelni, hogy szedjem össze magam, menni fog, de akkor már mindegy volt, elbizonytalanodtam. Abban maradtunk, hogy másnap jelentkezem a szülőszobán reggel hétkor, aztán végérvényesen eldöntjük. Közben az nst-s nő rosszallóan csóválta a fejét, ő eleve azt mondta, hogy nagy is, kisfiú is, nem szabad belemenni rázós helyzetbe.. Aztán ott volt a férjem, aki eleve nagyon ellene volt annak, hogy hüvelyi szülés legyen. Mondhattam én, mik az előnyök, hogy nekem ez mennyivel jobb lenne, hogy mennyivel gyorsabban épülök fel és a babának is szüksége van a születéssel járó stresszre.. ő szerintem elakadt faros újszülöttekről vizionált azokban az időkben. Aztán az anyósom konkrétan bőgött a telefonba, hogy ne hagyja. Oké. Ilyen támogatottság mellett persze én is rettegni kezdtem, végül ott tartottam, hogy nem fog menni. Úgy aztán valóban nem is ment volna. Plusz ha bármi apró kis döccenő adódott volna menet közben, valószínűleg én is baromnak éreztem volna magam, és Laci is engem okolt volna. Balázs az ő gyereke is, nem dönthetek őt semmibe véve. Szóval másnap reggel úgy érkeztem, hogy akkor hajrá, műtét lesz. Dokibá nem lelkesedett, de elfogadta. Előkészítettek. Ami egy beöntésből állt leginkább. Anno Békéscsabán műanyag kannából töltötték a vizet egy tölcséren keresztül egy csőbe, itt most megcsodáltam, milyen szuper kis infúziószerű cuccon engedik be a langyos vizet. Miközben az élettörténetemet mesélteti velem a szülésznő. Aztán menjek amerre látok. Vagyis fussak. Utána gyors zuhany, aztán étlen-szomjan várakozás, hogy a beírt műtétek lemenjenek és sorrakerüljek. Várjak szépen, ha már császárt kértem. Ha megindítás lett volna, már ott fetrenghetnék egy szülőágyon, és eszembe sem jutna a szottyadt büfés szendvics. Ehh. Aztán behívtak, hogy kapjak szép branült, meg antibigyó-allergiát teszteltek, én meg csak hallgattam a kis kuckókban vajúdó kismamák visítását. Ketten voltak, mindkettő úgy érezte, hogy üvöltenie kell, mint akit nyúznak. Akkor már annyira nem zavart, hogy van időm azzal foglalkozni, hogy éhes és szomjas vagyok. Meg annyira azt sem bántam, hogy császár lesz, jelentsen ez bármit is a gyakorlatban. A francnak van kedve így közel 40 évesen kétpercesekkel fetrengeni, közben időnként terpeszben várni, hogy a doki jól beturkáljon, én meg közben próbáljam tengerpartra képzelni magam, és érezni, ahogy langyos szellő nyaldossa az arcom.. hogy aztán közöljem félhangosan, hogy a fszom a tengerbe, megdöglök. Szóval tök vidáman vártam Balázs születését. Fél 1 előtt pár perccel aztán jött a sszülésznő, hogy menjek, idő van. A férjem elvonult felvenni a szép kék játszórucit, a műtőbe ugyan nem jöhetett be, de utána megkapta a babeszt. Én meg besétáltam füligvigyorral, valami hülye poént tolva, bent pedig örömmel fogadták a vidám, mosolygós kismamát. Azaz engem. Aztán annyira már nem mosolyogtam, mikor felültem egy asztalra és mindenfelől elkezdtek buzerálni. Egy pali a lábaimat helyezgette meg csomagolgatta, az aneszteziológus kérdezett egy halom rém fontos dolgot közben, egy másik nő infúziót kötögetett belém, meg ott volt még egy nő, tudja a franc neki mi volt a funkciója, és egy üvegfal mögött a dokim egy másik dokival épp sterilre sikálta a kezeit. Akkor én úgy döntöttem, hogy elkezdek rettegni. Lefutott előttem, hogy mi lenne, ha most leszállnék és elfutnék (le voltam kötve, plusz infúziós állvány.. kilőve), ha mondjuk közölném, hogy nem, én ebbe nem egyezek bele, én NEM vagyok hajlandó szülni (feneegyemeg, gyerek bent még nem maradt, nem úszom meg..kilőve), vagy szólok, hogy mégis megpróbálnám azt a faros szülést, annyira nem cseszek ki senkivel, ahhoz úgyis kell a két doki felügyelete és a készenlétben álló műtő.. na, itt aztán visszatértem a valóságba, rámszóltak, hogy púposítsam a hátam, szúrni szeretnének.. kijött a dokim, rámnézett, odasúgta, hogy nyugi, visszasziszegtem, hogy ahhha, jó. Aztán vártam a szúrást, azt éreztem, hogy letörölték előtte a gerincem, és utána semmit. Csak lefektettek, hogy kész. Miii? Tutinem. Tuti elcsesztek valamit, és nem fogok elzsibbadni. Engem tuti nem szúrt hátba senki. Aztán bejegyezték, hogy érzéstelenítő beadva 12.37-kor. Megkérdezték, hogy fiú-e vagy lány, ha rám gondolnak, gőzöm sincs, a gyerek fiú. Az egyik nő mondta, hogy ő lánypárti, fiú nem kell. Nekem meg tökmindegy, minden van otthon. A doki erre közölte, hogy akkor meg csak egy vágás, csinálunk belőle lányt. Nana. Nem bántani! És megindultak felém. Felnéztem az órára. 12.42. Na ne már, 5 perce szúrtak, ki ne találják már, hogy felvágnak! Mire ezt így átgondoltam, valami kis lökdösést éreztem a hasam felől, meg hogy fáj a gyomrom és eléggé szédülök. Szóltam, hogy nehezen kapok levegőt, mondták, hogy próbáljak mélyeket lélegezni, az egyébként is halovány vérnyomásom csökken ugyanis az érzéstelenítő hatására, nem kis meló 100 felett tartani.. a doki megszólalt, hogy tényleg fiú, az már látszik. Az első, amit kidugott a világ szeme elé, a pöcse volt. És telibe pisálta az orvost. És a következő pillanatban felsírt Balázs. A nő hangját hallottam, hogy ő ugyan nem szeretne fiút, de ez olyan szép, hogy hazavinné. Hé! Ő az enyém! Felnéztem, a doki felém mutatott egy összegömbölyödött, dagi, üvöltő kis kupacot, én meg hülyén vigyorogtam. Aztapicsa. Kint van. És mindene megvan, és cuki és jó hangos. Rajtam még dolgoztak, picit odadugták, megpuszilgattam aztán vitték mérni, öltözni, meg ismerkedni apával. Közben oda-vissza kiabáltak, próbálták túlkiabálni a még mindig háborgó gyerekemet. Szóval 3 kiló 88 deka 51 centi. Akkor mégis jó döntés volt a műtét. A jóég tudja, hová nőtt volna, ha mondjuk fejvégű és kivárják, míg magától megindul.. Le is csesztem jól Lacit, hogy erről az ő génjei tehetnek, én 2.45-tel születtem, extrapicin, mert a legjobb dolgokból mindig pici jár. Aztán kivittek a megfigyelőbe. Na, az külön vicces volt, mikor emelte a beteghordó a lábam, és láttam, de nem éreztem. Ha lesz még ilyen alkalom, megkérdezem előtte, hogy mi lenne, ha hívnék egy tetkóst és telibe tetováltatnám a lábaimat, míg nem érzem őket. Kint jött Laci, hozta a babeszt és pihentünk. Azóta aztán egyre jobban összeszokunk, lassan igazán jó kis csapat leszünk. Ő lesz a világ legelkényeztetettebb gyereke, de ez így van jól. Egy éve ha tudtam volna, hogy így lesz és minden jó lesz.. Akkor sem lett volna könnyebb, hiszen valahol reméltem, hogy így lesz. Igenis történnek csoda jó dolgok, csak szokás szerint meg kell küzdenünk értük.
