Néha elkalandoznak a gondolataim. Most csak egy balatoni képet láttam, és eszembejutott, mennyire szerettem. Az esti fényeket, a langyos nyári szellőt a parton, a viharjelző villogását, még a jellegzetes mocsárszagot is. Gyerek voltam, nem gondoltam, hogy történnek a világban rossz dolgok, hogy lehetnek rossz döntéseim, hogy épp most készülök elcseszni a következő 10 évet, hogy nem leszek örökké pofátlanul fiatal..
Néha nem bírok a fenekemen ülni. Kalandot akarok, embereket, asztalon táncolós, barátokkal teli éjszakát. Rövid ez az élet, szalad az idő, olyan kevés alkalom lesz már ilyesmire. Mindamellett imádom, hogy itt lehetek, hogy szeretek és szeretnek, úgy ahogy egy rohadt csöpögős lányregényben szokás, és tudom, hogy ez így jó, ahogy van.
Fogunk még ülni este a Balatonparton bámulva a fényeket, hallgatva a hullámokat. Az Adriát is imádom, csak arról nem a felnőttkorom kezdete jut eszembe. Nem fogok a tengerparton a balatoni estékről álmodozni.
Mert belegondolva mindössze annyi a varázsa, hogy fiatal voltam. Még előttem állt mindaz, amiről egy ideig azt hittem,hogy jól eltoltam. Végülis a fene sem akarja megint átélni. Inkább élvezem azt a részét, ami azután jött, hogy majdnem elcsesztem.
Majd ülök a tengerparton, bámulom a sötét vizet, hallgatom a hullámok zaját, a parti vendéglők zsongását, bort iszom és fügét eszem, és szarok a Balatonra.
Néha nem olyan rossz dolog megöregedni.
