Minden vég egy új kezdete...

Nem mostanában írtam. Zajlott az elet, pörögtek a hétköznapok, ott tartottunk, hogy elkezdtem a sulit szeptemberben. Hétvégi program volt, picit féltem, hogy képtelen leszek koncentrálni, tanulni, de úgy voltam vele, hogy meglátom, ha menni fog, van még helyem egyetemen is. 

Közben úgy gondoltuk Lacival, hogy akár jöhetne egy tesó is Balázsnak. Vagyis azt mondtam, hogy ha összejön, mielőtt levizsgázom és vissszamegyek dolgozni, legyen, ha nem, marad csak Balázs.

Decemberben pozitív lett a terhességi teszt. Örültünk. Egészen egy heten át, amikor is megint elkezdtem barnázni. Annyira már nem csináltam ügyet belőle ugyan, de azért picit zavaró volt. Doki azt mondta, hogy várjuk ki, merre alakul, majd januárban ráérek menni hozzá, ha addig semmi extra nem történik. Naná, hogy történt.

21-én épp Dankát készültem átkísérni az orvoshoz, mikor zutty, elkezdett ömleni a vér belőlem. Egyre erősebben. Akkor vágjuk magunkat autóba és menjünk be a nőgyógyászati szakrendelésre.. ott aztán semmi jóval nem bíztattak, a betéteket öt percenként áztattam át, a babáról már lemondtam, nem létezik, hogy ezt túléli. Görcs ugyan nem volt egy darab sem, de ömlött, mint a niagara. Ultrahang. 4 mm-es élő embrió, alatta félkörívben egy nala sokszor nagyobb hematóma. Vagyis vérömleny. Csóválta a fejét a hölgy az ultrahangon. Majd legközelebb. Ez ki fogja mosni onnan a babát.

Azért befektettek, ilyen vérzéssel nem mehettem haza. Másnap reggelre csak enyhe barnás folyás maradt, még egyszer elküldtek ultrahangra, látható szívműködés, élő embrió, jó nagy hematóma, de ha kímélem magam, megmaradhat. 

Otthon aztan szigorú fekvés, kozben valami embertelen rosszullét, még a vizet is kihánytam, gyenge voltam és nyűgös. Közben Domi egyre nagyobb lett, 4-5 hét alatt teljesen elmúlt a vérzés, a hematóma meg megvolt, de már egyre kevésbé jelentett veszélyt. Letelt a téli szünet, újra jártam suliba, teltek a hetek, Domi túlélte.

Májusban levizsgáztam, pedagógiai és családsegítő munkatárs lettem. Danka közben érettségizett, nyelvvizsgázott, a cél a bme volt, kellett a pont dögivel. 

Lett egy középfokú angol nyelvvizsgája, egy jól sikerült érettségije, az emelt infó is ötös lett, nyugodtan vártuk az idei ponthatárokat, 17 pontot emelkedhet a mérnök informatikus ponthatár a műegyetemen, akkor is bent van, évek óta nem emelkedett öt pontnal többet, szóval sima ügy. Azt hittük.

Kikerekedett szemekkel néztem aznap a hivatalos ponthatárokat. 20 ponttal emelkedett. Az azt jelentette, hogy Danka 3 ponttal lemaradt. Totál sokk, félve kattintottam az elte ponthatáraira. Oda felvették.Nem volt határtalanul boldog, hiába nyugtattuk, hogy azért az elte az ország egyik legjobb egyeteme és a legtöbb ember a két kezét összetenné, ha bejutna.. ő a műszakit akarta. Mostanra belenyugodott. Ami azért hangzik viccesen, mert az eltéről van szó, egy csomo diáknak csak álom, ő meg fanyalog.

Visszatérve a terhességre.. sima szülést szerettem volna. A dokim támogatott benne, amennyiben nem lép fel komplikáció és a gyerek nem lesz faros. Nem lett, de közbejött egy 24. heti cukorterhelés, ahol a kétórás érték határon volt. Gdm. Fasza. 160 gramm szénhidrát naponta, gondosan figyelve a gyors és lassú elosztására. Reggel igy sem tudtam tartani a cukromat, inzulin kellett. Naja, csak az inzulinnal nem igazán engedik 38. héten túl a terhességet. Es ha nagyon instabil a cukor és sok az inzulin, valószínűleg császár a vége. Mázlim volt, nem kellett emelni és a nap további részében nem kellett szúrni. Ettől függetlenül inzulinosnak számítottam a helyi protokoll szerint, hiába csak 4 egység reggel. Nem áltatott a doki, abban maradtunk, hogy meglátjuk, mi lesz, de nem enged 40 hetig. Ezzel valamelyest csökkent az esely a sima szülésre, de reméltem, hogy beindul magától előbb. 

A 37. héten megbeszéltük, hogy valamikor a 38. után indít. Végül annyit sikerült elérnem, hogy ez 39+4-re módosult. Addig drukkoltam, hogy jöjjön magától. Na de miért pont ő? Az előző három is kihúzta végig, csodálkoztam volna, ha ő előbb megindul. 

Szerda reggel kellett jelentkezni a szülőszobán. Felvették az adatokat és vártam a dokit aki 10 körül került elő. Vizsgálat, méhszáj bő egy ujjnyi, mehet a buli. Beöntés hálistennek megszűnt, úgyhogy zuhany, pisi, aztán irány a szülőszoba, kapom a csodalöttyöt lassan óvatosan, hogy a császáros hegem ne legyen leterhelve, délutánra meg is lesz az a gyerek. Ehhez képest én délután még marha vidáman vigyorogtam egy labdán ülve. Néha volt összehúzódás, inkább kellemetlen, mint fájdalmas. Burkot repesztett, nem lett sokkal rosszabb.

Négy után levették az infúziót, elküldött a doki sétálni, tusolni, pihenni hatig. Aztan kezdődött elölről, alacsony cseppszám, lassan emelve. Valamit alakult a helyzet, de nem volt az igazi. Nem voltak erős fájások, és néha tíz percig sem volt semmi. 8 után megnézett a doki, semmi nem alakult, kimondta, hogy várunk még egy-két órát aztán császár. Puff. Na nem. Nem azért szopok itt egész nap a rohadt szülőszobán, hogy ez legyen a vége. Holnap megint szar lesz felkelni, lesz egy kurvanagy seb a hasam alján, a szülés élménye meg valahogy kimarad. Kurvaélet. Bőgtem, mint egy kis hülyegyerek. Közben a szülésznő jött, megcsinálta a tesztet antibiotikum allergiára. Nekem egyre erősebb fájásaim lettek, aztán egyszer csak egy fura szúró fájdalom jött egy marha eros fájással. Éreztem, hogy lejjebb csúszott a baba. Innen meg aztán tényleg kemény volt. Tiz után jött a doki vizsgálni aztán ha kell, vinni műteni. Felragyogott az arca, közölte, hogy hoppá, nem lesz itt műtét, a gyerek lent van teljesen, a méhszáj 9 centi, egy hajszálnyira van a vége, meglesz, megcsinálom. Na, én aztán biztosan nem, hagyjon békén és vigyen császárra, vagy csapjon agyon, vagy nekem mindegy, csak legyen vége. Most. Nemnem, lazuljak el, akkor 20 perc es meglesz. Lazuljak. Miközben egy kamion szeretne kitolatni egy egérlyukon és épp szétszakadni készül 5 percenként a keresztcsontom. Vagyis már 3. Laza hisztirohamot kaptam. Próbáltak összeszedni, Laci meg a doki észérvekkel, a szülésznő nem olyan kedvesen. Aztán leparancsolt a doki az ágyról, hogy ha már én nem vagyok hajlandó együttműködni, legalább a gravitáció tegye a dolgát. Lemásztam. Próbáltam lazítani tudatosan, két fájás alatt nagyjából ment is, aztán hirtelen nem tudtam a labamon állni. A lábtartó vasába kapaszkodva lógtam az ágy mellett és rohadtul fájt. Jött a szülésznő. Érzek székelési ingert? Hagyjanak már, mondtam, hogy én olyat sosem éreztem, csak jött a gyerek. Igen, marha szar, mintha mindenem szét akarna szakadni. Aha, az lesz az. Hát jó, bebaszna, ha ilyen lenne a székelési inger, de legyen.

Akkor másszak vissza, hirtelen ott nyüzsgött egy halom ember, két szülésznő, a dokim, egy rezidens, csecsemős nővér, még jó, hogy este 11 után nem járt arra a postás.. valahogy szétkapták alattam az ágyat, a lábam a lábtartón, a fenekem a levegőben, hiába kértem, hogy rögzítsék a lábam, mert rúgni fogok, a doki csak röhögött. Hát jó, így aztán foghatta le két ember. Én szóltam. Aztán hajrá, nyomjak fájások alatt. Baszki. Folyamatosan fáj. Érzem minden rohadt centiméterét az alsó részemnek, épp szét fog szakadni, én meg szorítsam le a fenekem és a levegőt a nyomásba préseljem, és ne üvöltsek. Jó. Persze üvöltöttem. És le akartam szállni a szülőágyról. Felül nyomta a hasam a tanuló srác, lent a szülésznő meg a doki dolgoztak a gyerek terelgetésén meg a gátvédelmen. Közben ami megmaradt, hogy a srác megdöbbenve fedezte fel a hasamon a heget es megkérdezte, hogy ugye ez nem egy császármetszés hege? A doki magától értetődően válaszolta neki, hogy de bizony, az egy császáros heg. Mert? Ja, csak kérdeztem. 

Fasza, biztos nem arról lesz hires a srac, hogy magas lesz nála a vbac aránya, ha egy előzetes császár utani szülésen így meglepődik. Aztán hátha..

Szóval úgy a negyedik fájásra kijött Domi, nyekegett kettőt, rámtették, és nézelődött csendben. Én meg örültem. Megcsináltuk. 3430 gramm, 48 centi, 23.25-kor. A hegbetapintás kötelező ilyenkor, féltem tőle nagyon, de semmi különös nem volt. A heg is kibírta a bulit, bár állítólag vékonyka volt, de nem ez a lényeg. És a két óra megfigyelés után a saját lábamon közlekedtem, másnap reggel az ágyam közepén ültem törökülésben, pár nap múlva meg mintha sosem lettem volna terhes.. 

Úgyhogy most zajlik az élet egy halom gyerekkel, fáradtan de vidáman.

   Valójában nem is azért járok ide, mert valami bajom van, hanem egyszerűen csak unatkozom. Ősz van, trutyi eső, Balázs az ezredik bogyó és babóca részt nézi, kimozdulni értelmetlen, Laci délutános, Alvi edz, Danka táncol, készülnek a szalagavatóra. 

Tegnap mentem befelé kora délután Győrbe, és pont olyan színű volt a táj, mint 8 évvel ezelőtt októberben, mikor először száguldottam Győr felé. Aztán elgondolkoztam azon, hogy ennyi idő után is olyan szerelmesen tudok rácsodálkozni Lacira, hogy én magam is meglepődöm rajta.8 éve Győr felé haladva nem hittem volna, hogy valaha is ilyen nyugodt, csendes, kiszámítható és boldog lesz körülöttem minden. Picit néha unalmas, bár talán most a suli felpörgeti. Végre azt csinálhatom, amit szeretnék, Laci nem lerombolni próbál, hanem támogat abban, hogy épüljek. Elképesztő szerencsés vagyok. A világ legjobb embere, férje, barátja, társa. És ezt további 8 év múlva is így fogom gondolni. 

Végülis ha mindegyik gyerek felnő és már nem lesz mire költeni a pénzt, a világot fogjuk bejárni együtt. Hátha akkor nem fogok ennyire unatkozni.

Hülyék vagyunk mi nők. Történt ma, hogy bementünk Győrbe bevásárolni. Naja, a falusi lét csodája, az egyik csodája, hogy az egyszem kisbolt egy szar. Szóval kiürült a fagyasztó húsos rekesze, meg itt 3,5-ös tejet sem árulnak, avokádót meg szerintem még nem is láttak, úgyhogy irány a város. Vonattal, mert a belvárost úgy a leggyorsabb elérni, és nem kell a parkolással vacakolni. 

Be is vásároltunk, tök gyorsak voltunk, kényelmesen visszasétáltunk az állomásra, jegyem már volt, Lacinak bérlete van, nem rohantunk. Az állomás előtt megakadt a szemem egy pasason, egy gyereket cipelt, atfutott az agyamon, hogy mennyire taszító valamiért ez a pasi számomra. Aztán megláttam a mögötte sétáló csajt, akit pár pillanat alatt beazonosítottam Laci exbarátnőjeként. Aki miatt anno az egész vacakolás ment közöttünk, meg akibe egyébként szerelmes volt, szerintem még akkor is, mikor már amúgy megint együtt voltunk. 

Bementünk a vonathoz. Laci kicsit szétszórt volt, jó, ez nála nem nagy cucc, szórakozott professzornak hívom, de most valahogy ritka gyagyás volt. Furán nézett maga elé, valamit kérdeztem, nem reagált.. megkérdeztem, mi a baj, mosolygott egyet és rávágta, hogy csak elbambult. Hát oké.

Elment dolgozni, nekem meg eszembe jutott a délelőtti szitu, elkezdett kattogni az agyam és összekapcsoltam. Hát persze! Zseni vagyok. Kint a volt barátnő, bent aztán a totál zavarodott férjem... Ajjajj. Ez nagyon gáz. Jó, oké. Gondolkozzunk. Végülis együtt vagyunk sok éve, majdnem 3 éve a férjem, szeretem, szeret, a több éves távkapcsolatot is végigcsináltuk.. de bakker, annyira nem lehet tudni, kinek mi jár a fejében. Mert közben meg azért a csaj kissé kigömbölyödött ugyan, de szép, én meg itt vagyok 3 napnyi brutál influenza után alig élve, nyúzottan, 10 évvel öregebbnek tűnve a koromnál, el is áztam,  mi van, ha azon gondolkozott, hogy mennyivel szarabbul nézek ki, mint...? Vagy tök egyszerűen csak arra gondolt, milyen szerelmes volt és lehet, hogy mégsem én vagyok élete szerelme, csak egy kompromisszum, hogy legyen valaki?

Hülyeség. A férjem. Ez itt a házunk, a gyerekünk, az életünk. Ahol boldog. De mi van, ha mégsem?

Akkor megkérdezem. Eddig bírtam. Végülis a férjem. Nehogy már ne kérdezzek rá, ha bánt valami. Meg egyébként is, az ilyesmit jobb is megbeszélni.

-Te nyuszi..

-?

-Attól voltál úgy megzakkanva az állomáson, hogy szembejöttek a volt barátnődék? Úgysem bírom ki, hogy ne kérdezzek rá.

-szembejöttek?

-Aha

-Hol?

-Az állomáson.

--Itt Nagyszentjánoson?

-Győrben.

-Melyik volt barátnőm?

-Az XY.

-Nabasszus. Én kurvára nem ismertem meg. 

Oké. Szóval így működnek a nők. Alkotnak egy sztorit, ami egyre szövevényesebb lesz. Összekombinálnak dolgokat, apró momentumokat összekapcsolnak, és bemesélik maguknak, hogy úgy is van, ahogy ők kikombinálták magukban. Ha nem szólnak róla, kész kisregény szövődik bennük, és éreztetik, hogy valami bajuk van, de szerencsétlen pasinak gőze nincs, hogy mégis mi. 

Főleg, mert van az az eset, amikor nem is emlékezhetnek a kiváltó okra, tekintve hogy egyik-másik egy teljesen más bolygón él. És ez néha nem is olyan nagy probléma.

Vége a nyárnak. Megint. Hirtelen az idő is szomorkás lett, mintha kötelező lenne az augusztus elmúltával a trutymó szürkeség.

Nálam még tart a nyaralás utáni ürességérzet, az egyetlen dolog, amit utálok a nyaralásokban. Csoda volt. Komolyan. Azt mondtam, hogy a brac-it nem lehet felülmúlni. De lehetett. Azzal együtt, hogy persze Balázsra is figyelni kellett, szóval én nem búvárkodtam, kevesebbet voltam vízben. De imádtam. 

Régi, szűk utcák, kőházak, olívaültetvények, vörös föld, igazi mediterrán hangulat. Itt még élet is volt, nem úgy, mint Dalmáciában, ahol azért érezhető volt az utószezon. Néha picit túlzsúfolt volt, közlekedni, parkolni nem volt egyszerű, de ez senkit sem zavart igazán. És Olaszország közelsége erősen érezhető volt, mentalitásban is, a környék külsejét illetően is, meg az éttermek kínálatában is.

Úgy gondoltam, hogy oké, nekem 2 éve kimaradt Pula, elmegyünk, megnyugszom, hogy ezt is láttam, aztán legközelebb megint valami távolabbi vidékre megyünk. De nem. Ide vissza kell még menni, annyi mindenre nem jutott idő, annyi helyet nem láttunk még ott. 

Próbálok visszarázódni az itthoni hétköznapokba, de ilyenkor ez nem egyszerű. Jön a tél, suli, meló, hideg, forralt bor, karácsony.. 

És lehet visszaszámolni a következő nyaralásig.

 Néha elkalandoznak a gondolataim. Most csak egy balatoni képet láttam, és eszembejutott, mennyire szerettem. Az esti fényeket, a langyos nyári szellőt a parton, a viharjelző villogását, még a jellegzetes mocsárszagot is. Gyerek voltam, nem gondoltam, hogy történnek a világban rossz dolgok, hogy lehetnek rossz döntéseim, hogy épp most készülök elcseszni a következő 10 évet, hogy nem leszek örökké pofátlanul fiatal.. 

Néha nem bírok a fenekemen ülni. Kalandot akarok, embereket, asztalon táncolós, barátokkal teli éjszakát. Rövid ez az élet, szalad az idő, olyan kevés alkalom lesz már ilyesmire. Mindamellett imádom, hogy itt lehetek, hogy szeretek és szeretnek, úgy ahogy egy rohadt csöpögős lányregényben szokás, és tudom, hogy ez így jó, ahogy van.

 Fogunk még ülni este a Balatonparton bámulva a fényeket, hallgatva a hullámokat. Az Adriát is imádom, csak arról nem a felnőttkorom kezdete jut eszembe. Nem fogok a tengerparton a balatoni estékről álmodozni.

Mert belegondolva mindössze annyi a varázsa, hogy fiatal voltam. Még előttem állt mindaz, amiről egy ideig azt hittem,hogy jól eltoltam. Végülis a fene sem akarja megint átélni. Inkább élvezem azt a részét, ami azután jött, hogy majdnem elcsesztem. 

Majd ülök a tengerparton, bámulom a sötét vizet, hallgatom a hullámok zaját, a parti vendéglők zsongását, bort iszom és fügét eszem, és szarok a Balatonra. 

Néha nem olyan rossz dolog megöregedni. 

Dühös vagyok. Muszáj valahol kiadnom, és azt hiszem, így lesz a legjobb. 

Beszélgettem tegnap Katikával. Keresett, vacakolt a telefonom, nem tudott elérni, ezért felhívta a nagy srácok apját, hogy elkérje a számom, gondolván, hogy a gyerekek miatt szokott velem beszélni (nem). 

Olyan panaszáradatot zúdított a nyakába, hogy csak pislogott. Persze mi voltunk a probléma forrásai, úgy, hogy hónapok óta annyit nem kérdezett a kölkeitől, hogy he? Mert a gyerekek leszarják ( ez valóban igaz, de ez egy hosszú folyamat eredménye, a gyerek nem hülye, főleg tizenévesen. Ha leszarod, leszar, bazzeg. Ha sokáig leszarod, még jól meg is utál. )

Biztos azért van ez, mert itt az új családjuk, és a mérnök urat (ez lenne Laci�) sokkal különbnek érzik nála. ( Nos, erre Alvin annyit mondott, hogy mé? Hát de nem így van? Valószínűleg nem a mérnökúrság miatt mondta ezt, ezt csak egy végtelenül korlátolt és buta ember gondolhatja így a saját komplexusai okán. Egyszerűen így van, itt foglalkozunk velük, beszélgetünk velük, nem vagyunk folyton piaszagúak, és egész egyszerűen itt az otthonuk. És ez sokkal jobb, mint ha valahol szar lenne nekik, önzés ezt nem belátni.)

Biztos marha jól élünk, mert nem kérek gyerektartást. (Igen. Jól élünk. És itt nem feltétlenül az anyagi oldalról közelíteném meg a dolgot, bár nem éhezünk. Ez azonban nem mentesíti az alól, hogy ő is gondoskodjon a gyerekeiről. Seggfej. Nem akartam megszopatni egy bírósági üggyel. Plusz Laci azt mondta, hogy megoldjuk, de ne vághassa a pofámba, hogy pénzt ad NEKEM. Haha. Az, hogy én nem kérek, azt jelenti, hogy a gyerekek felelőssége lekerült a válláról, ugye? Én valóban nem leszek szemét. Csak a férjem kérése miatt. A felnőtt lányomért már nem kezeskedem. Sokba fog kerülni az egyetem, mert sajnos egyszer ő is egy szar értelmiségi lesz.)

Mekkora tetű vagyok, hogy amíg ő ült, én a kérése ellenére beadtam a gyerekelhelyezési kérelmet. ( Aha, az úgy ment, hogy én megnyomtam a piros gombot, és hullott a pénzeső. Ja nem. A piros gombtól csak egy faszalakú lámpa villant fel reggelente, lehetett menni szopni 12 órát. Heti 5 napban. 2 kicsi gyerek mellől. Jaa, mert a Laci biztos támogatott. Hát nem, miért adott volna pénzt?? Kifizeti a hétvégi találkozások díját, vagy mi a tosz? Ő itt élt, én ott, mindenki a saját keresetéből élt. Szóval kellett az a gyermekvédelmi támogatás. Ehhez meg kellett a bírósági végzés. De ez mindegy, a lényeg ő, mint mindig. )

Ő menjen le pincsikutyába a gyerekei kedvéért? (Igen. Mert a gyerekei. Nem nekik kell elnézést kérni azért, mert elszarta a gyerekkoruk egy részét, hogy annyi nincs benne, hogy megkérdezze, mi van velük, hogyan élnek, mit gondolnak. Egyszerűbb mocskolódni. Egyszerűbb megtenni mindent azért, hogy rühelljék, utána legalább lehet szidni mindenkit meg sírni.)

Összegezve: Több, mint 6 éve abszolút nem veszi ki a részét a gyerekei neveléséből, és még ő pofázik. Igen. Laci különb. Mert sosem bánt, meg sem bántana, mert egyenrangúak vagyunk, mert sosem aláz meg, négyszemközt sem,és mások előtt főleg nem. Nem attól lesz valaki férfi, hogy egy büdös nagy paraszt. 

Tekintve, hogy attól a naptól kezdve nem hív soha, hogy Balázs megszületett, felmerült bennem, hogy lehet, hogy volt olyan kósza gondolata, hogy visszamegyek hozzá? Hogy elválok miatta? Röhej. De tényleg. Atyaég. Ha valóban volt ilyesmi, az nagyon gáz. Ha nem lennék férjnél, akkor sem jutott volna eszembe vele kezdeni bármit. Egyrészt undorító, alkesz, másrészt a mai napig rémálmaim vannak tőle. De tényleg. Kizárólag megkönnyebbülést éreztem, mikor végre vége volt vele. Inkább az a magyarázat a taplóságára, hogy rácáfoltam az összes engem fikázó baromságra, amit összehordott rólam mindenkinek. Ez mondjuk elég nagy öngól volt. Részéről. Emlékszem, mikor a régi barátnőm eljött hozzánk és meglepődött, mert a lakás tiszta volt, a gyerekek vidámak és normálisak. Mert ő előadta az akkori kis hülye barátnőjével karöltve, hogy én retkes vagyok, leszarok mindent, Alvi meg egy kezelhetetlen kis szemét.

Nekem mondjuk nem kell szobor meg glória meg köszönet sem, mert ez a dolgom. Laci mondjuk érdemelne egy köszbazmeget, mert maximálisan a sajátjaként bánik a nagyokkal, pedig néha nehéz esetek. 

Mindegy is. Megyek aludni,majd megnyugszom, ennek a szerencsétlennek meg nem mondok semmit. Elég fos lehet az élete ilyen felfogással. Az enyém viszont nem az. Meg ismerem. Tudom, hogy a néger fasza hozzá képest neoncső. Szóval mondhatnék én bármit, úgyis mindenki hülye csak ő helikopter. És egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá.

  Nyomott nap a mai. Reggel benéztem a babás gyíkcsoportba, és szembetaláltam magam Ádi anyukájának a hozzászólásával.

Ádi elment. Egy emberként reméltük a csodát, hétvégén szétbőgtem  a szemem, mikor megtudtam, mennyire nagy a baj, tegnap picit jobban reménykedtem, mikor nagyon kicsit javulni látszott a helyzet, és ma.. Tudom. A babás anyukák érzékenyek. Hülyeség. Ez mindenkit megráz. Egy 2 éves pici fiú, aki élhetne, felnőhetne, és ez van. Egyetlen dolgot nem szeretnék soha. Túlélni bármelyik gyerekemet. És nem baj, hogy éjjel óránként ébred, és égedelem eleven, és az sem, hogy a másik időnként tojik a tanulásra, a legnagyobb meg azt hiszi, hogy övé a világ. Ezek nem fontosak. És nem számít, hogy a hülye autó utálja a férjemet, és lényegtelen, hogy áll a bankszámlánk, és hová megyünk nyaralni, és milyen színű lesz a nappaliban a padló és a fal. Ádi anyukája bármit megadna érte, hogy ezek  legyenek a legfőbb problémái. Én pedig elmondhatatlanul örülök annak, hogy nekem csak ezek. 

Legalább örülök valaminek ezen az elcseszett napon.

Pont egy év telt el. És Balázs 3 hetes és 1 napos kis csoda. És nem találkoztam ugyan a tavalyi nővérkével, de ezúttal 1 emelettel feljebb jártam, és teljesen simán ment minden.

Februárban kiköltöztünk Nagyszentjánosra. Tök jól bírtam a pakolást meg a stresszt, persze a menet a szokásos volt, egy csomó minden az utolsó pillanatra maradt, sodortak az események, időm sem volt belegondolni, hogy akkor ez itt ennyi volt, viszlát belváros, már ott is volt a költöztető, hordták a dobozokat. Aztán itt berendezkedni, megszokni, ezer dolog, ami egy kertes házban kell, és azon kaptam magam, hogy ideje lenne összeszedni mindent, amire a babának szüksége lesz. Elértük a 26 hetet, onnan már elég jó esélyekkel indul egy baba, ha esetleg idő előtt megszületik. A doki persze legalább a 30-at célozta meg. Aztán eljött a 30. hét, örömujjongás, minden szuper, több, mint másfél kiló a kölyök, pici még, de már megközelítőleg akkora az esélye az életben maradásra, mintha időre születne, ha megszületne. Csak éppen farfekvéses. Nem baj, még simán megfordulhat,van helye. Nem lesz óriásbébi, jelen helyzet alapján olyan 3kiló 20 deka körül lesz, az sem baj, ha így marad, kijön farosan, no para. Oké. 34. hét. Balázs még mindig csücsül, méhszáj zárt, csak aztán nehogy túlhordjam a végén. Mindenesetre a rendelő helyett legközelebb már nst a kórházban 3 hét múlva. Ha addig meg nem szülök. Itthon meló, kert, a ház körüli ez meg az, pörgök ezerrel, meg egyes napokon mozdulni sincs kedvem, egyre nagyobb pocakot növesztek, Balázs fejét a gyomrom tájékán tudom megsimogatni, már nem valószínű, hogy befordul.. De érdekli a fenét, jól van, ez a lényeg, és én sem vagyok rosszabbul, mint huszonévesen. Hetente nst, marhajól érzi magát, semmi jele, hogy jönne kifelé, 39+6-nál aztán ultrahang. Becsült súly 3730 gramm. Faros. Hopp. Alvin 3450 volt, hozzám képest ő is szép nagyra nőtt, nem volt ugyan különösen nehéz megszülni, de utána eléggé véreztem. És hát 36-os fejkörfogata volt, azért éreztem rendesen, mikor megindult kifelé. Szóval bepánikoltam. És valahogy egyből nem vágytam arra, hogy természetesen szüljem meg a farfekvéses, közel 4 kilós babát. A doki próbált arrafelé terelni, hogy szedjem össze magam, menni fog, de akkor már mindegy volt, elbizonytalanodtam. Abban maradtunk, hogy másnap jelentkezem a szülőszobán reggel hétkor, aztán végérvényesen eldöntjük. Közben az nst-s nő rosszallóan csóválta a fejét, ő eleve azt mondta, hogy nagy is, kisfiú is, nem szabad belemenni rázós helyzetbe.. Aztán ott volt a férjem, aki eleve nagyon ellene volt annak, hogy hüvelyi szülés legyen. Mondhattam én, mik az előnyök, hogy nekem ez mennyivel jobb lenne, hogy mennyivel gyorsabban épülök fel és a babának is szüksége van a születéssel járó stresszre.. ő szerintem elakadt faros újszülöttekről vizionált azokban az időkben. Aztán az anyósom konkrétan bőgött a telefonba, hogy ne hagyja. Oké. Ilyen támogatottság mellett persze én is rettegni kezdtem, végül ott tartottam, hogy nem fog menni. Úgy aztán valóban nem is ment volna. Plusz ha bármi apró kis döccenő adódott volna menet közben, valószínűleg én is baromnak éreztem volna magam, és Laci is engem okolt volna. Balázs az ő gyereke is, nem dönthetek őt semmibe véve. Szóval másnap reggel úgy érkeztem, hogy akkor hajrá, műtét lesz. Dokibá nem lelkesedett, de elfogadta. Előkészítettek. Ami egy beöntésből állt leginkább. Anno Békéscsabán műanyag kannából töltötték a vizet egy tölcséren keresztül egy csőbe, itt most megcsodáltam, milyen szuper kis infúziószerű cuccon engedik be a langyos vizet. Miközben az élettörténetemet mesélteti velem a szülésznő. Aztán menjek amerre látok. Vagyis fussak. Utána gyors zuhany, aztán étlen-szomjan várakozás, hogy a beírt műtétek lemenjenek és sorrakerüljek. Várjak szépen, ha már császárt kértem. Ha megindítás lett volna, már ott fetrenghetnék egy szülőágyon, és eszembe sem jutna a szottyadt büfés szendvics. Ehh. Aztán behívtak, hogy kapjak szép branült, meg antibigyó-allergiát teszteltek, én meg csak hallgattam a kis kuckókban vajúdó kismamák visítását. Ketten voltak, mindkettő úgy érezte, hogy üvöltenie kell, mint akit nyúznak. Akkor már annyira nem zavart, hogy van időm azzal foglalkozni, hogy éhes és szomjas vagyok. Meg annyira azt sem bántam, hogy császár lesz, jelentsen ez bármit is a gyakorlatban. A francnak van kedve így közel 40 évesen kétpercesekkel fetrengeni, közben időnként terpeszben várni, hogy a doki jól beturkáljon, én meg közben próbáljam tengerpartra képzelni magam, és érezni, ahogy langyos szellő nyaldossa az arcom.. hogy aztán közöljem félhangosan, hogy a fszom a tengerbe, megdöglök. Szóval tök vidáman vártam Balázs születését. Fél 1 előtt pár perccel aztán jött a sszülésznő, hogy menjek, idő van. A férjem elvonult felvenni a szép kék játszórucit, a műtőbe ugyan nem jöhetett be, de utána megkapta a babeszt. Én meg besétáltam füligvigyorral, valami hülye poént tolva, bent pedig örömmel fogadták a vidám, mosolygós kismamát. Azaz engem. Aztán annyira már nem mosolyogtam, mikor felültem egy asztalra és mindenfelől elkezdtek buzerálni. Egy pali a lábaimat helyezgette meg csomagolgatta, az aneszteziológus kérdezett egy halom rém fontos dolgot közben, egy másik nő infúziót kötögetett belém, meg ott volt még egy nő, tudja a franc neki mi volt a funkciója, és egy üvegfal mögött a dokim egy másik dokival épp sterilre sikálta a kezeit. Akkor én úgy döntöttem, hogy elkezdek rettegni. Lefutott előttem, hogy mi lenne, ha most leszállnék és elfutnék (le voltam kötve, plusz infúziós állvány.. kilőve), ha mondjuk közölném, hogy nem, én ebbe nem egyezek bele, én NEM vagyok hajlandó szülni (feneegyemeg, gyerek bent még nem maradt, nem úszom meg..kilőve), vagy szólok, hogy mégis megpróbálnám azt a faros szülést, annyira nem cseszek ki senkivel, ahhoz úgyis kell a két doki felügyelete és a készenlétben álló műtő.. na, itt aztán visszatértem a valóságba, rámszóltak, hogy púposítsam a hátam,  szúrni szeretnének.. kijött a dokim, rámnézett, odasúgta, hogy nyugi, visszasziszegtem, hogy ahhha, jó. Aztán vártam a szúrást, azt éreztem, hogy letörölték előtte a gerincem, és utána semmit. Csak lefektettek, hogy kész. Miii? Tutinem. Tuti elcsesztek valamit, és nem fogok elzsibbadni. Engem tuti nem szúrt hátba senki. Aztán bejegyezték, hogy érzéstelenítő beadva 12.37-kor. Megkérdezték, hogy fiú-e vagy lány, ha rám gondolnak, gőzöm sincs, a gyerek fiú. Az egyik nő mondta, hogy ő lánypárti, fiú nem kell. Nekem meg tökmindegy, minden van otthon. A doki erre közölte, hogy akkor meg csak egy vágás, csinálunk belőle lányt. Nana. Nem bántani! És megindultak felém. Felnéztem az órára. 12.42. Na ne már, 5 perce szúrtak, ki ne találják már, hogy felvágnak! Mire ezt így átgondoltam, valami kis lökdösést éreztem a hasam felől, meg hogy fáj a gyomrom és eléggé szédülök. Szóltam, hogy nehezen kapok levegőt, mondták, hogy próbáljak mélyeket lélegezni, az egyébként is halovány vérnyomásom csökken ugyanis az érzéstelenítő hatására, nem kis meló 100 felett tartani.. a doki megszólalt, hogy tényleg fiú, az már látszik. Az első, amit kidugott a világ szeme elé, a pöcse volt. És telibe pisálta az orvost. És a következő pillanatban felsírt Balázs. A nő hangját hallottam, hogy ő ugyan nem szeretne fiút, de ez olyan szép, hogy hazavinné. Hé! Ő az enyém! Felnéztem, a doki felém mutatott egy összegömbölyödött, dagi, üvöltő kis kupacot, én meg hülyén vigyorogtam. Aztapicsa. Kint van. És mindene megvan, és cuki és jó hangos. Rajtam még dolgoztak, picit odadugták, megpuszilgattam aztán vitték mérni, öltözni, meg ismerkedni apával. Közben oda-vissza kiabáltak, próbálták túlkiabálni a még mindig háborgó gyerekemet. Szóval 3 kiló 88 deka 51 centi. Akkor mégis jó döntés volt a műtét. A jóég tudja, hová nőtt volna, ha mondjuk fejvégű és kivárják, míg magától megindul.. Le is csesztem jól Lacit, hogy erről az ő génjei tehetnek, én 2.45-tel születtem, extrapicin, mert a legjobb dolgokból mindig pici jár. Aztán kivittek a megfigyelőbe. Na, az külön vicces volt, mikor emelte a beteghordó a lábam, és láttam, de nem éreztem. Ha lesz még ilyen alkalom, megkérdezem előtte, hogy mi lenne, ha hívnék egy tetkóst és telibe tetováltatnám a lábaimat, míg nem érzem őket. Kint jött Laci, hozta a babeszt és pihentünk. Azóta aztán egyre jobban összeszokunk, lassan igazán jó kis csapat leszünk. Ő lesz a világ legelkényeztetettebb gyereke, de ez így van jól. Egy éve ha tudtam volna, hogy így lesz és minden jó lesz.. Akkor sem lett volna könnyebb, hiszen valahol reméltem, hogy így lesz. Igenis történnek csoda jó dolgok, csak szokás szerint meg kell küzdenünk értük.

 Most épp Balázs. Illetve rengeteg átmeneti néven és rengeteg átröhögött napon át jutottunk el odáig, hogy Balázs lesz. Egyébként évekkel ezelőtt a club202-ből hazafelé, spiccesen az éjszakai járaton én ezt már megmondtam. Csak mivel Balázsból van néhány a családban, én valahogy mindig meggondoltam magam. Igen, már 100%, hogy megint egy kicsi fiú.. tök egészséges, és hála a jóégnek én is. Betöltötte a 21 hetet, 5 hét múlva meglesz a bűvös 26. Bár már 24-től koraszülött, és 28 körül van az a határ, hogy 90%, hogy maradandó károsodás nélkül bír ki egy korai születést, nekem az első kitűzött cél a 26. De nem is úgy néz ki a helyzet, hogy ilyesmit kelljen számolgatnom, ez csak a saját kis megnyugvásom miatt kell. Mint a progeszteronpótlás, amit 12 hetes kor körül abba szoktak hagyni, én meg szedni fogom legalább 30-ig. Nem biztos, hogy bármi is múlik ezen, illetve hogy magától nem termelne eleget a szervezetem, de nem, nem merném kipróbálni. Meg mondjuk a doki sem.Egyébként még nem költöztünk el. De a pakolás azért óvatosan és lassan halad. Majd, az utolsó pillanatban. Úgyis mindig úgy van.

Tulajdonképpen én nagyon utálok költözni. Rengeteg dolog, amit össze kell csomagolni, és hát ugyan jó helyre megyünk, és végre a mi kis saját fészkünkbe, de akkor is egy csomó emlék köt ide. Még ha nem is mindig pozitív. Mondjuk az elmúlt majdnem 5 év az többnyire az. Itt boldog vagyok, teljesen, néha magam is elcsodálkozom, mennyire, és tudom, hogy hülyeség, de magamban valahogy ez annyira összeforrt az ittléttel, hogy olyan, mintha életem legszebb éveitől is búcsúznék. Baromság, mondom én. Jönnek velem a srácok, meg a világ legjobb férje is, és a boldogság nem helyhez kötődik persze. Imádni fogom. Jön a tavasz, lehet a teraszon reggelizni, meg virágokat ültetni a kertünkben, meg a picur kint aludhat a levegőn.. szóval nem is értem, miért problémázok megint. Mert öreg vagyok és imádok agyalni.. és egyszerűen utálok költözni.

Akkor hajrá. Újabb nekifutás, már 18 hetesen. Minden különösebb gond nélkül, de az ördög nem alszik ugye. Szerintem a dokinak én vagyok a rémálma. Mondjuk nem baj, így azt is kivizsgáltatja, amire én legyintek, konkrétan a folyamatos minimális vért a vizeletemben. Mondhatom én, hogy gyerekkoromban halálra szekáltak miatta, hülye vizsgálatokkal, kórházzal, és semmit nem találtak, és felnőttként is előfordult sima munkahelyi alkalmassági vizsgálaton is, úgy 10 éve, és azóta nincs gondom, nem baj, itt most rólam van szó, másnál talán elfogadná, nálam nem kockáztat. Oké. Egyébként jól vagyunk. A kombiteszt ismét tökéletes, én megint kukit láttam, bár a szonográfus jól kiröhögött, hogy itt ma mindenki kukit lát.. Aztán 17 hetesen a doki is azt mondta, hogy gyanús, hogy van valami a lába között. Ja, mondjuk a csajoknak is van. Meglátjuk nem egészen 2 hét múlva, bár én meg voltam győződve róla, hogy kislány, de lehet, hogy csak azért, mert anyukám azt mondta.. azt hiszem, a mi helyzetünkben ez a legutolsó szempont. Picit korán jött, nem telt le a 3 hónap, csak 2 és fél, mert én persze úgy gondoltam, hogy úgyis kell pár hónap, mire sikerül. Ja. Csak nem vettem figyelembe, hogy mégis mikor kellett nekem pár hónap, ha gyereket akartam? Az első hetekben nem is éltük bele magunkat, úgy voltunk vele, hogy ha marad, örülünk, ha mégsem, majd máskor. Főleg, mert az 5. hét környékén elkezdtem barnásan maszatolni. Aztán 7-8 hetesen jött a meglepi. Ennek ellenére egy tökéletesen fejlődő babesz van odabent. 13 hetesen aztán elmúlt mindenféle pecsételés, addigra már egyébként is hetente 1-2 napra jött elő. Valószínűleg beállt a hormonműködésem, pont olyan vagyok, amilyennek egy problémamentes kismamának lenni kell. Ami engem megnyugtat, hogy a méhlepény ezúttal a hátsó falon tapad, szóval teljesen máshol, mint múltkor. Bár a doki azt mondja, hogy rengeteget gondolkodik azon a mai napig, hogy mi is történhetett, és szerinte sok apró dolog jött össze, nekem van egy olyan érzésem, hogy ott a lepény körül indult valami. Mondjuk ezt nem is cáfolta. Mindegy is. Túl vagyunk rajta, túléltük, minden rendben, tudom persze, hogy ő nem ugyanaz a baba, de én ugyanúgy szeretem. Kár rágódni a dolgokon, attól még megtörténtek. Közben sikerült, házat vettünk, pár hét és költözünk. Lesz kert, meg kutya, meg több mint 100 négyzetméter lakótér, úgyhogy a kölyök már oda érkezik. Lefoglalnak a mindennapok, mindig van mivel foglalkozni, úgyhogy hipphopp elrepül a következő 5 hónap.

   Azt hittem, majd jobb lesz, ha visszamegyek dolgozni, meg emberek közt leszek, meg visszatérnek a hétköznapok. Aztán meg a francokat. Jó nagy szar. Rutinból megy az egész, közben az agyam nem ott jár, és millió dolog, amiről ez az egész jut eszembe. Hogy mennyire örültem, és mindenki, aki tudta, hogy mennyire nem bírtam az ottani mosogatószer illatát (mellesleg nem babásan is pocsék), hogy beugrottam, mikor valami papírmeló volt, néztem a sürgő-forgó szakácsokat és fura volt, hogy nemrég én is köztük voltam, és mennyire gyorsan eltávolodtam az egésztől és mennyire másról szólt az életem akkor.. és most megint ott vagyok, és folyamatosan tiltakozik ellene belül valami, persze.. mert ha minden normális mederben haladna, most nem lennék megint ott. Egyébként sem vagyok jó passzban. Persze, a munkatársaimat imádom, még mindig ez a jobb megoldás, mint tök idegeneket megismerni és megszokni, ahhoz most végképp nem lenne lelkierőm. Néha azon kapom magam, hogy ész nélkül teszek dolgokat, kifulladásig. Ott is, itthon is, mintha akkor nem lennének gondolataim, ha megszállottan dolgozom, vagy takarítok vagy mondjuk biciklit tekerek. Szinte semmi nem olyan, mint rég. Valószínűleg én sem. Egyébként az elmúlt években soha nem éreztem magam ilyen erősnek és egészségesnek, mint most, a néhány pluszkiló ellenére. Persze. Nem cigizek végre, figyelek arra, mit tömök az arcomba, meg mozgok, bár azért a munkám azelőtt sem volt mozgásszegény. Szóval így látszatra minden rendben. Belül meg ott van egy folyamatos feszültség, néha sírnom kell tőle, Laci meg nem nagyon érti az időnkénti kitöréseimet. Pedig neki is vannak, sokszor türelmetlen és feszült, bár nála inkább fizikai gondokat okozott az elmúlt nyár. De legalább már nem érzem azt, hogy öreg vagyok én ehhez az egészhez. Nem, marhára nem vagyok az. Csak éppen nem alakulhat minden tökéletesen. Egyébként ha tudnék hinni bármiféle eleve elrendelésben, vagy halál utáni életben vagy a lelkek leszületésében, biztos sokkal könnyebb lenne. De nem. Ezeket a dolgokat szerintem egyszerűen azok találták ki, akik hasonló fos helyzetbe kerültek és másképp nem tudták feldolgozni. Vagy akik félnek az elmúlástól és hinni akarják, hogy onnan is van tovább.. nekem meg ilyen hülye földhözragadt racionális agyam van, meg félni sem félek, miért kellene? Szeretek aludni. Ezért aztán jelen helyzetben piszok nagy kakiban vagyok, mert képtelen vagyok mesét gyártani magamban, így azt kell tudomásul vennem, hogy valaki túl korán megy aludni. Mielőtt egyáltalán rendesen felébredt volna. 

    Túl vagyok a kontrollon. Persze minden tökéletes.. a citológia ugyan még pár hét, mire visszajön, de a doki szerint meglepő lenne, ha bármi eltérést mutatna, annyira rendben van minden. Egy nagyon pici felmaródás volt a méhszájon, azt leégette, de az annyira semmi volt, hogy az gondot nem okozhatott. És ugye megszűnt mindenféle vérzés a terhesség megszűnésével. Szóval úgy tűnik, rohadt nagy pech volt az egész. Mondtam a dokimnak, hogy én persze bebeszéltem magamnak mindent, és rohadt hipochonder vagyok, szóval biztos voltam benne, hogy valami ritka agresszív méhnyakrák vagy hasonló komoly probléma van a háttérben.. azt mondta, hogy egy éven belüli negatív citológiai eredménnyel ugyan elég valószínűtlen, de azért ő is megkérdezte akkor a kollégát, aki a méhlepényt műtötte ki, és premier planban nézhette a méhnyakat közben, hogy látható -e valami. De nem, semmi de semmi kóros eltérés nincs. Szóval nem onnan véreztem. Valószínűleg a méhlepény külső része megadta magát, az pedig jó hely a baciknak. Amik aztán megeszik a magzatburkot. Pech. Számos orvos ultrahangozott és nézte alaposan a lepényt de egyszerűen nem volt látható. Viszont ami pozitív, hogy semmi akadálya annak, hogy 3 hónap után megint belevágjunk. A doki szerint semmi ok az aggodalomra, még simán lehet akár 3 gyerekem is. Hát.. annyit talán nem szeretnék, egyelőre egy is sikersztori lenne, de álljunk hozzá pozitívan, persze. Van, akinek az esély is elég lenne, hogy spontán összejöhet. Igazából annyira imádtam az összes nehézséggel együtt azokat a hónapokat, hogy ha lehetne, most rögtön vágnék bele újra mindenféle félelem nélkül. Ez már megtörtént. Ha én eldöntöm, hogy nem fogadom el és szétcseszem magam körül mindenki más életét is, ez akkor sem változik, csak még jó pocsék is lesz mindenkinek. 

   Akkor most így előre. Ez így alakult, és úgy néz ki, hogy senki sem tehet róla. És nem azt kell nézni, mi lett volna ha, hanem hogy mi lesz majd.. És szeretni azokat, akik itt vannak mellettem. Amíg lehet.

    Majdnem 3 hét telt el.. és semennyivel nem lett jobb. Utálom a világot. Próbálok úgy tenni, mintha a megszokott mederben folyna az élet, de nagyon ritkán sikerül el is hinni. Képek villannak be. És sírni kell tőlük. 

    Eleinte szerettem aludni, mert újra pocakosnak álmodtam magam.. mert még itt volt, biztonságban, figyelhettem a mozgását, meghallgathattam a szívének a fura gyors dobogását, letörölhetetlenül mosolyogtam, büszkén toltam ki a domborodó hasamat. Aztán változtak az álmok. Kórház, újra az a horrorisztikus hét, a születése , ami egyben a halála is, üresség, sírás, keresem, sosem fogom látni.. 

   Tudom, hogy baj van. Tudom, hogy fel kell valahogy dolgozni a történteket. De nem tudok másképp érezni. Nem tudom kikapcsolni, elfogadni. Nem megy. Megrekedtem ezen a szinten, illetve azt hiszem, néha rosszabb lett. Néha úgy érzem, ezzel nem lehet együttélni. Ez nem az a világ, nem az az élet, amiben boldog voltam. Valami visszavonhatatlanul összetört. A hitem, hogy velünk nem történnek rossz dolgok, hogy mindig tökéletesen boldogok vagyunk-leszünk, Hogy úgy alakul az életünk, ahogy annak alakulnia kell, mi vagyunk a tökéletes pár, a tökéletes család. Ő egyszerűen kell ide. Ide tartozik. És mégsincs..és ez megváltoztathatatlan. 

  Persze. Lesz másik.. nem. Az nem Ő lesz, nem ragassza össze az eltört világomat. Nem adja vissza ezt a babát, akinek annyi sem jutott, hogy megismerje ezt a családot.. nem tudom, miért nem vagyok képes továbblépni. Nem ez volt az első meg nem születettem. Persze, ég és föld egy korai eset, és egy félidős baba.. embertelen sírva könyörögni, hogy legalább haljon meg, mielőtt meg kell születnie.. ezt sem hallgatta meg semmi felsőbb akarat. Erős volt és egészséges.

   Én voltam az oka. Egyszerűen összeomlott az ő világa is. Nem tudtam életben tartani. Aláírtam a halálos ítéletét. És ott motoszkál a fejemben, hogy mi lett volna, ha mégis.. ha mégis kibírtuk volna valahogy, ha azt mondtam volna, hogy nem. Én nem engedem. Nem ölöm meg. Hiszen az anyáknak az a dolguk, hogy a végsőkig harcoljanak a gyerekükért.. de vajon ez a végső volt? 

  Nem tudom. Nem is tudhatom, ez már így történt. És tudom, hogy nem szabadna folyton ilyeneken gondolkozni. De nem megy az elfogadás. Mert ha visszaforgathatnám az időt, tudom, hogy élne. Mert nem legyintenék rá, ha este lázasnak érzem magam, hanem megmérném. Fél perc.. nem tartanám érdekes látványosságnak a fura bevérzésszerű piros foltokat a tenyeremen, hanem megmutatnám az orvosnak. És akkor egyértelműen megállapítanák a fertőzést, és megállítanák, mielőtt eléri magzatburkot és megöli a fiamat.. nem lehet visszacsinálni. Mert azt hittem, hogy velünk nem történhet baj. Hogy sebezhetetlen vagyok, és ezáltal mindenki azzá válik, akit szeretek. Ha nem hinném, hogy a pszichiáterek a legkattosabbak ezen a rohadt világon, keresnék egyet..  de ezt magammal kell lejátszani. Magamban. Próbálok nem veszíteni önmagammal szemben..

 Nálunk volt ma anyukám. Ő az a típus, akin nehezen fedezhetők fel érzelmek, illetve ha ismeri őt az ember, akkor persze tudja, hogy mire gondol és mit érez, csak éppen leblokkol és nem tud mit mondani adott helyzetben. Az érintés és a babusgatás meg végképp nem volt soha az ő világa, persze a lázadó és meglehetősen vad kamaszkorom idején erre rá tudtam fogni, hogy szeretethiányos vagyok és hogy igazán senkit nem érdekel, mi is van velem.. közben felnőtt lettem. És megismertem. Illetve beismertem, hogy ismerem annyira, hogy ne fogjam a hülye alaptermészetemet az ő alaptermészetére.

  Amióta úgy gondoltuk Lacival, hogy akkor most együtt tovább, és közös élet, házasság, holtodiglan-holtomiglan meg ásókapanagyharang, anyum az első számú szurkoló unokaügyben. Mert Laci egyszerűen megérdemli, hogy legyen egy saját sráca is, hiába szereti a magammal hozott két gyagyást is, és hiába gondoskodik róluk példaszerűen, azért ha valaki végtelenül imádni fogja az apró lányát vagy fiát, az ő. 

  Első körben néhány hét után kiderült, hogy a baba valamikor 6 hetesen elhalt. Előfordul. Általában a természet szelektál, az ember bele is nyugszik, apró műtét, két nap múlva már meló, legközelebb. 

   A legközelebb is eljött gyorsan, eltelt a két rendes menses, akkor hajrá, a harmadik már sehol nem volt. Én simán kikiabáltam országnak-világnak, hogy itt most aztán jön a baba, annyira biztos voltam benne, hogy baj nem lehet. Anyum valahogy csendben volt. Tudomásul vette, hogy hányok, mint a kutya, hogy ennek ellenére vigyorgok és tervezek, de kívülálló maradt. Kívülről nézve érzéketlen. Gyakran beszéltünk telefonon, de nem jött hozzánk, nem nagyon érdeklődött, hogy hogyan alakulnak a dolgok, jól van -e a baba. Mikor elkezdődött a problémás időszak, akkor is úgy tűnt, hogy leginkább az aggasztja, mi lesz a közös nyaralással.

  Aztán most hétvégén eljött, hogy rendbevágja a kissé kaotikus lakást. És elmondta, hogy sajnálja, hogy úgy állt hozzá, és hogy a babakocsi vásárlása előtt úgy kiborult és le akart beszélni, de érezte. Valahogy hülyén hangzik, de tudta, hogy nincs rendben valami. És sokszor megnézegette és megfogta a boltban a pici babaruhákat, de valami fura megérzés miatt mindig visszatette, nem vette meg azokat.. tudta, hogy nem hordaná sohasem, akinek szánja.

Végül elmondta, hogy nagyon nem érzi jól magát attól hogy így érzett és hogy igaza is lett. De legközelebb minden simán fog menni, és akár most gondolkodás nélkül megveszi a babaágyat is, ha látok megfelelőt, annyira biztos benne, hogy semmi baj nem lesz. Szerinte ugyan kislány lesz, de ez már kit érdekel igazából? Hiszek az anyukámnak. Az anyák megérzései ritkán csalnak, és utólag belegondolva valahol bennem is volt egy folyamatos rossz érzés. Ezért is kellett kikiabálnom, hogy igen, hogy van, és várjuk és lesz. Mert talán azt hittem, hogy ha ez ennyire nyilvánvaló, nem érheti nagy baj.

 Anyukámtól nagyon távol áll mindenfajta természetfeletti és okkult dolog. Abban hisz, amit lát, ami kézzel fogható. Kivéve a megérzéseit. Azok rengetegszer segítették élete folyamán. És belegondolva ezzel én is így vagyok. Ha próbálom letagadni, akkor is. 

    Akkor járok itt, ha valami nagyon fáj, és ha nagyon nem stimmel a világ, és egyszerűen írnom kell róla, valahogy elmondani, kibeszélni, akkor is, ha nagyrészt aztán a kutyával nem osztom meg.. a menet a következő: írok, bezárom, megnyugszom, legközelebb feljövök, a múltat privátra állítom, mert mégiscsak volt és megtörtént és sajnálom kitörölni végleg, aztán írok, bezárom, megnyugszom.. 

  Hülye kis szerelmi problémák, piti kis kiborulások, mintha a világ legfontosabb dolga lenne, hogy mennyire szerencsétlennek érzi magát az ember attól, ha nem alakul zökkenőmentesen egy kapcsolat.. és egyszer eljön az a szituáció, mikor visszanézve nem érti az ember, hogy azt a fájdalmat akkor miért érezte a legnagyobbnak, holott az igazán torokszorító, belénkfészkelő, folyamatosan sírásra késztető és megváltoztathatatlanhoz képest érthetetlen volt az akkori nyűglődés. 

  Ettől sem jön helyre semmi. Vannak visszacsinálhatatlan történetek, amik talán csak a mi életünkben tragédiák, másnak csak egy érdekes pletykatéma, jobb esetben egy sajnálkozó legyintés. Mert a rossz dolgok mindig mással történnek meg. 

   Nekem Ő ugyanúgy a gyerekem volt, ahogy a két nagyobb. A 19. hetet élte a kis védett világában, várt és szeretett baba volt. A világ legjobb helyére, a létező legjobb házasság megkoronázásaként. Méterekkel jártunk a föld felett, halálra aggódtuk magunkat a 12. hétig, és ujjongva léptünk ki a magzatdiagnosztikai rendelő ajtaján.. minden a lehető legtökéletesebb volt, az életkori alapkockázat a harmincszorosára csökkent, valószínűleg makkegészséges, és nem kérdeztünk ugyan rá, de mindketten láttunk valamit a vizsgálat közben a lábacskák között... néhány nap múlva vérzés, kórház.. este vettek fel, reggelre el is múlt, pihenés, semmi gond, nem kell vele foglalkozni. Nagyjából rendben is ment minden, 16 hetesen aztán megint kezdődött. Hétfő, kórház, ügyelet.. Zárt méhszáj, tökéletesen fejlődő magzat (összegömbölyödött, mint egy kis csiga, utálta az ultrahangot nagyon), minimális vérzés, hazamehet. Megérzés volt, vagy nem is tudom.. megkérdeztem, hogy nem lehet -e ez valami fertőzés vagy gyulladás esetleg.. ááá, majd jövő héten úgyis néz a védőnő vizeletet, meg megy a saját orvosához is.. semmi eltérés nem látható. Jövő héten.. aha. 

   Hullámokban erősödő vérzés. Pénteken megelégeltem, bementem az orvosomhoz, igaz, mivel a következő magánrendelése következő kedden volt, akkor meg egyébként is várt, az sztk-ba.. -Nem nézem meg, mert erősíteném a vérzést.. nyugodjon meg, valószínűleg egy meggyengült ér, szülés után rendbe lehet hozni, addig nem piszkáljuk. Magyarázhattam én, hogy ez erősödik, és piros.. nyoma sincs, hogy akkor ott jártam valószínűleg. 

  Hajnali 4 óra. Épp Karancsberényben jártam álmomban.. Nagyanyám tavaly ősszel halt meg, most folyik a hagyaték körüli diliház, most akadt vevő a házra. Álmomban végigjártam a kertet, a kert végében futó pataktól haladtam előre. Annyira valóságos volt, hogy utólag is emlékszem minden pillanatra. Évek óta nem jártam ott, és valószínűleg soha többé nem fogok. Elköszöntem a pataktól, a cseresznyefától, játszottam mamám egykori kutyájával, aki valószínűleg már évek óta nem él, megnéztem a kis nyuszikat a sorakozó ketrecekben. És felriadtam. Arra, hogy valami folyik belőlem. Futottam a fürdőszobába, épp leültem a wc-re és zutty. Elképesztő mennyiségű vér (akkor még azt hittem, hogy csak az) ömlött ki belőlem. Kórház.. megint. Mogorva doki, vizsgálgat, méhszájat kukkol, hüvelyi uh, hasi uh, nem szól, csak tuszkol vissza a vizsgálóasztalra, mert persze remegek a félelemtől és a kíváncsiságtól, nem tudom, mi van, él -e, mi vérzik (mert még mindig vérzik), mekkora a baj.. leszállhatok. Leültet.. Írja fel ezt a számot.. A nevet is. Írja alá, hogy földsugárzás. Méresse be a lakásban a vízereket. Szült két egészséges gyereket problémamentes terhességből, azóta meg vetél, meg most is itt van. Nem világosítottam fel róla, hogy közben költözködtem is.. minek? Ha ezen múlt volna, akár vízereket is méretünk, de ezután összvissz egy napot töltöttem itthon a végéig.. hétfőn uh, minden rendben, hogy mi vérzik? Hát az rejtély ugyan, de különben is, már enyhül, nem? Jaaa, de, de kismama vagyok.. még. Kedden reggel: Vérzés? Enyhe, sötét. Haza akar menni? Heee? Hazamehetek? Akkor naná. Minden különösebb utasítás nélkül mehettem.. 

  Kedd. Délutánra időpontom volt az orvosomnál. Minden oké, enyhe maszatolás van, de ez már tényleg minimális. Uh rendben, hiába szeretném, nem tudom meg, hogy kukac -e az a kukac, Pocak takarja magát az ölébe húzott sarkaival. De egyébként minden tökéletes, 17+2 hetes, Méhlepény jó helyen, tapad is, ahogy kell, szívműködés hibátlan, magzatvíz átlagos mennyiségű. Mehetek nyaralni is. Szombaton indulás Horvátországba, Pulára. Szárnyaló boldogság, az életem egy csoda.

  Éjszaka aztán megint erősödő vérzés. Másnap délelőtt megérkezett Pocak babakocsija. Amire azt mondta anyukám, hogy ne merjem megrendelni, mert babonás, fél, hogy baj lesz.. kinevettem. Hazajött a férjem. Körbecsodálta a járgányt, próbálta magát elképzelni, ahogy tologatja a Baross úton.. terveztem a nyaralást a kanapén kinyúlva, mikor egyszer csak egyre erősebb nyomást éreztem az alhasamban, ami átváltott egyetlen hosszú görcsbe. Összeszedtük magunkat. És irány ismét a kórház. 

  Vizsgálat, fiatal dokicsaj, megállapítja, hogy vérzek.. Azta. Magnézium-infúzió, semicillin, supplin (valószínűleg eső után köpönyeg). Ismét hajnali 4 óra. és arra ébredek, hogy minden vizes körülöttem, valami ömlik belőlem, és nedvességbe tenyerelek. Villany fel. Egy harmadrangú horrorfilm díszletét sikerült felépíteni magam körül az éjszaka folyamán valamikor, és mindezt alvás közben. Nővérhívó, jön, elszörnyed, szegény szobatársak sápadtan ájuldoznak körülöttem, kimászok a vértengerből, elsétálok vizsgálatra. Dokicsaj jön, megnézi a szobát, megnéz engem is, és sokk. Totálisan. Megszólal.. ez nem csak vér. Pontosan tudtam, mire gondol, de azért megkérdeztem.. folyik a magzatvíz. Kiterítve zokogok a vizsgálóasztalon. Pontosan tudom, hogy ez a babám halálos ítélete.. uh. Kevés a víz. Reggel kontroll ultrahang lent nagyobb felbontásban, ha kihúzza addig. Néhány óra, és valószínűleg elrendezi a természet.. Különszoba, a mosdó felett jól láthatóan a vesetál, amibe az én kis izgő-mozgó csodámnak kell pottyannia néhány órán belül. Hívom a férjemet hajnali fél 5-kor. Egybefüggő zokogás, nem tudok kinyögni semmit.. csak néha annyit, hogy vége.. mindennek vége.

  És elkezdődik életünk legborzasztóbb hete.. Napról napra ránkcsodálkoznak, hogy úristen, még mindig itt? És még mindig ugyanúgy? Minden éjjel ömlik belőlem a magzatvíz vérrel keveredve, minden hajnalban eláll, marad egy enyhe vizes vérzés, és minden este 11-éjfél tájban indul előlről az egész. Megtanulok úgy aludni, hogy lepedő a láb között, aztán hadd ömöljön.. A reggeli uh-n rendre átlagosnál kissé kevesebb magzatvíz, de a baba fejlődik, nincs kényszertartás, mozog, napközben visszatöltődik a vize. Valószínűleg felül repedt a burok, szelepszerűen elengedi a vizet, ha elér egy bizonyos szintet. Nagyon kicsi az esély, egy 10-es skálán 1, hogy csoda történik és visszaáll a normál helyzet, de ez is kapaszkodó. Minden az. Körülöttem már mindenki tudja, hogy semmi remény, egyszerűen csak egyelőre él, jól van, és még én is bírom. Törvénytelen lenne közbeavatkozni. Naponta többször elsiratom.. olyan kérdéseket kapok, hogy első baba lett volna? Meg vigasztalásokat.. ne aggódjon, fiatalok még, lesz másik.. Üvölteni tudnék.. Ő még itt van, él, mozog, küzd!!!!

   És ismét szerda.. Jön az orvosom. Vizsgáló. Nyitott a méhszáj, elérem a magzatburkot. Alig tudom kimondani: nem történt csoda.. minden éjjel elfolyik a magzatvíz egy jókora része.. Ködfátyolon át hallom, ahogy magyaráz.. 3 hónap.. lehet újra próbálkozni. Megindult a vetélés, húzhatja még akár 1-2 hétig is, de még mindig nagyon kevés. Nagy csoda lenne a 26. hét, és még akkor is nagy az esély rá, hogy sérült lesz..ha életben is marad. El kell engedni. Tiszta lappal újra kell kezdeni..nem akarom. Az én makkegészséges kicsi fiamat, akit már százszor elképzeltem itt velünk.. és akinek pár rohadt héten múlik az élete. Beszéljék meg a férjével.. ezen nincs mit beszélni. Ha lehetne, bármelyikünk gondolkodás nélkül áldozná fel magát, ha Ő élhetne.

Délután.. folyik belém az oxytocin.. Nem fáj. Filmet próbálok nézni a tabon.. nem tudom, mi megy és miről szól. Kikapcsolom, Junkiest hallgatok inkább, fogom Laci kezét és bőgök. Képtelen vagyok elköszönni tőle, még mindig a csodában bízom, közben elfolyik a maradék magzatvíz is.. méhszájlazító csepeg belém magas cseppszámmal. Fura pattanás a hasamban és érzem, ahogy elkezdi nyomni a méhszájat.. már nincs sok hátra. Nincsenek csodák. Isten is csak egy elcseszett füves vízió.. megszületik. Nem akartam. Vigyázni akartam rá és felnevelni.. érzem az ágyon az utolsó rándulásait, ahogy köti el a köldökzsinórt a nővérke.. soha nem fog felsírni, járni tanulni, tengerben úszni, élni.. Fiú vagy kislány? Mit éreztek, mi Ő? Kisfiú. Igen. Valóban. Ő egy pici fiú.. volt. Bálint. aki 18 hétig és 3 napig volt velünk.  

  Pénteken hazaengedtek. Rengeteg vért veszítettem, 3 egységet tűzoltásként belémfolyattak, a többit a szervezetem elintézi. És valóban. Fizikailag szinte nyoma sincs az elmúlt heteknek.. szedem az antibiotikumokat, mivel a vérképem szerint valahol gyulladás vagy fertőzés zajlott bennem, ami valószínűleg Bálint élete végét is jelentette. Majd egyszer talán lesz egy olyan nap, mikor mosolyogva gondolok rá. Egyelőre az is siker lenne, ha sírás nélkül menne. El kellene hinni, hogy rossz dolgok mindig csak mással történhetnek..