Vége a nyárnak. Megint. Hirtelen az idő is szomorkás lett, mintha kötelező lenne az augusztus elmúltával a trutymó szürkeség.
Nálam még tart a nyaralás utáni ürességérzet, az egyetlen dolog, amit utálok a nyaralásokban. Csoda volt. Komolyan. Azt mondtam, hogy a brac-it nem lehet felülmúlni. De lehetett. Azzal együtt, hogy persze Balázsra is figyelni kellett, szóval én nem búvárkodtam, kevesebbet voltam vízben. De imádtam.
Régi, szűk utcák, kőházak, olívaültetvények, vörös föld, igazi mediterrán hangulat. Itt még élet is volt, nem úgy, mint Dalmáciában, ahol azért érezhető volt az utószezon. Néha picit túlzsúfolt volt, közlekedni, parkolni nem volt egyszerű, de ez senkit sem zavart igazán. És Olaszország közelsége erősen érezhető volt, mentalitásban is, a környék külsejét illetően is, meg az éttermek kínálatában is.
Úgy gondoltam, hogy oké, nekem 2 éve kimaradt Pula, elmegyünk, megnyugszom, hogy ezt is láttam, aztán legközelebb megint valami távolabbi vidékre megyünk. De nem. Ide vissza kell még menni, annyi mindenre nem jutott idő, annyi helyet nem láttunk még ott.
Próbálok visszarázódni az itthoni hétköznapokba, de ilyenkor ez nem egyszerű. Jön a tél, suli, meló, hideg, forralt bor, karácsony..
És lehet visszaszámolni a következő nyaralásig.
