Nyomott nap a mai. Reggel benéztem a babás gyíkcsoportba, és szembetaláltam magam Ádi anyukájának a hozzászólásával.
Ádi elment. Egy emberként reméltük a csodát, hétvégén szétbőgtem a szemem, mikor megtudtam, mennyire nagy a baj, tegnap picit jobban reménykedtem, mikor nagyon kicsit javulni látszott a helyzet, és ma.. Tudom. A babás anyukák érzékenyek. Hülyeség. Ez mindenkit megráz. Egy 2 éves pici fiú, aki élhetne, felnőhetne, és ez van. Egyetlen dolgot nem szeretnék soha. Túlélni bármelyik gyerekemet. És nem baj, hogy éjjel óránként ébred, és égedelem eleven, és az sem, hogy a másik időnként tojik a tanulásra, a legnagyobb meg azt hiszi, hogy övé a világ. Ezek nem fontosak. És nem számít, hogy a hülye autó utálja a férjemet, és lényegtelen, hogy áll a bankszámlánk, és hová megyünk nyaralni, és milyen színű lesz a nappaliban a padló és a fal. Ádi anyukája bármit megadna érte, hogy ezek legyenek a legfőbb problémái. Én pedig elmondhatatlanul örülök annak, hogy nekem csak ezek.
Legalább örülök valaminek ezen az elcseszett napon.
