Majdnem 3 hét telt el.. és semennyivel nem lett jobb. Utálom a világot. Próbálok úgy tenni, mintha a megszokott mederben folyna az élet, de nagyon ritkán sikerül el is hinni. Képek villannak be. És sírni kell tőlük.
Eleinte szerettem aludni, mert újra pocakosnak álmodtam magam.. mert még itt volt, biztonságban, figyelhettem a mozgását, meghallgathattam a szívének a fura gyors dobogását, letörölhetetlenül mosolyogtam, büszkén toltam ki a domborodó hasamat. Aztán változtak az álmok. Kórház, újra az a horrorisztikus hét, a születése , ami egyben a halála is, üresség, sírás, keresem, sosem fogom látni..
Tudom, hogy baj van. Tudom, hogy fel kell valahogy dolgozni a történteket. De nem tudok másképp érezni. Nem tudom kikapcsolni, elfogadni. Nem megy. Megrekedtem ezen a szinten, illetve azt hiszem, néha rosszabb lett. Néha úgy érzem, ezzel nem lehet együttélni. Ez nem az a világ, nem az az élet, amiben boldog voltam. Valami visszavonhatatlanul összetört. A hitem, hogy velünk nem történnek rossz dolgok, hogy mindig tökéletesen boldogok vagyunk-leszünk, Hogy úgy alakul az életünk, ahogy annak alakulnia kell, mi vagyunk a tökéletes pár, a tökéletes család. Ő egyszerűen kell ide. Ide tartozik. És mégsincs..és ez megváltoztathatatlan.
Persze. Lesz másik.. nem. Az nem Ő lesz, nem ragassza össze az eltört világomat. Nem adja vissza ezt a babát, akinek annyi sem jutott, hogy megismerje ezt a családot.. nem tudom, miért nem vagyok képes továbblépni. Nem ez volt az első meg nem születettem. Persze, ég és föld egy korai eset, és egy félidős baba.. embertelen sírva könyörögni, hogy legalább haljon meg, mielőtt meg kell születnie.. ezt sem hallgatta meg semmi felsőbb akarat. Erős volt és egészséges.
Én voltam az oka. Egyszerűen összeomlott az ő világa is. Nem tudtam életben tartani. Aláírtam a halálos ítéletét. És ott motoszkál a fejemben, hogy mi lett volna, ha mégis.. ha mégis kibírtuk volna valahogy, ha azt mondtam volna, hogy nem. Én nem engedem. Nem ölöm meg. Hiszen az anyáknak az a dolguk, hogy a végsőkig harcoljanak a gyerekükért.. de vajon ez a végső volt?
Nem tudom. Nem is tudhatom, ez már így történt. És tudom, hogy nem szabadna folyton ilyeneken gondolkozni. De nem megy az elfogadás. Mert ha visszaforgathatnám az időt, tudom, hogy élne. Mert nem legyintenék rá, ha este lázasnak érzem magam, hanem megmérném. Fél perc.. nem tartanám érdekes látványosságnak a fura bevérzésszerű piros foltokat a tenyeremen, hanem megmutatnám az orvosnak. És akkor egyértelműen megállapítanák a fertőzést, és megállítanák, mielőtt eléri magzatburkot és megöli a fiamat.. nem lehet visszacsinálni. Mert azt hittem, hogy velünk nem történhet baj. Hogy sebezhetetlen vagyok, és ezáltal mindenki azzá válik, akit szeretek. Ha nem hinném, hogy a pszichiáterek a legkattosabbak ezen a rohadt világon, keresnék egyet.. de ezt magammal kell lejátszani. Magamban. Próbálok nem veszíteni önmagammal szemben..
