Nálunk volt ma anyukám. Ő az a típus, akin nehezen fedezhetők fel érzelmek, illetve ha ismeri őt az ember, akkor persze tudja, hogy mire gondol és mit érez, csak éppen leblokkol és nem tud mit mondani adott helyzetben. Az érintés és a babusgatás meg végképp nem volt soha az ő világa, persze a lázadó és meglehetősen vad kamaszkorom idején erre rá tudtam fogni, hogy szeretethiányos vagyok és hogy igazán senkit nem érdekel, mi is van velem.. közben felnőtt lettem. És megismertem. Illetve beismertem, hogy ismerem annyira, hogy ne fogjam a hülye alaptermészetemet az ő alaptermészetére.
Amióta úgy gondoltuk Lacival, hogy akkor most együtt tovább, és közös élet, házasság, holtodiglan-holtomiglan meg ásókapanagyharang, anyum az első számú szurkoló unokaügyben. Mert Laci egyszerűen megérdemli, hogy legyen egy saját sráca is, hiába szereti a magammal hozott két gyagyást is, és hiába gondoskodik róluk példaszerűen, azért ha valaki végtelenül imádni fogja az apró lányát vagy fiát, az ő.
Első körben néhány hét után kiderült, hogy a baba valamikor 6 hetesen elhalt. Előfordul. Általában a természet szelektál, az ember bele is nyugszik, apró műtét, két nap múlva már meló, legközelebb.
A legközelebb is eljött gyorsan, eltelt a két rendes menses, akkor hajrá, a harmadik már sehol nem volt. Én simán kikiabáltam országnak-világnak, hogy itt most aztán jön a baba, annyira biztos voltam benne, hogy baj nem lehet. Anyum valahogy csendben volt. Tudomásul vette, hogy hányok, mint a kutya, hogy ennek ellenére vigyorgok és tervezek, de kívülálló maradt. Kívülről nézve érzéketlen. Gyakran beszéltünk telefonon, de nem jött hozzánk, nem nagyon érdeklődött, hogy hogyan alakulnak a dolgok, jól van -e a baba. Mikor elkezdődött a problémás időszak, akkor is úgy tűnt, hogy leginkább az aggasztja, mi lesz a közös nyaralással.
Aztán most hétvégén eljött, hogy rendbevágja a kissé kaotikus lakást. És elmondta, hogy sajnálja, hogy úgy állt hozzá, és hogy a babakocsi vásárlása előtt úgy kiborult és le akart beszélni, de érezte. Valahogy hülyén hangzik, de tudta, hogy nincs rendben valami. És sokszor megnézegette és megfogta a boltban a pici babaruhákat, de valami fura megérzés miatt mindig visszatette, nem vette meg azokat.. tudta, hogy nem hordaná sohasem, akinek szánja.
Végül elmondta, hogy nagyon nem érzi jól magát attól hogy így érzett és hogy igaza is lett. De legközelebb minden simán fog menni, és akár most gondolkodás nélkül megveszi a babaágyat is, ha látok megfelelőt, annyira biztos benne, hogy semmi baj nem lesz. Szerinte ugyan kislány lesz, de ez már kit érdekel igazából? Hiszek az anyukámnak. Az anyák megérzései ritkán csalnak, és utólag belegondolva valahol bennem is volt egy folyamatos rossz érzés. Ezért is kellett kikiabálnom, hogy igen, hogy van, és várjuk és lesz. Mert talán azt hittem, hogy ha ez ennyire nyilvánvaló, nem érheti nagy baj.
Anyukámtól nagyon távol áll mindenfajta természetfeletti és okkult dolog. Abban hisz, amit lát, ami kézzel fogható. Kivéve a megérzéseit. Azok rengetegszer segítették élete folyamán. És belegondolva ezzel én is így vagyok. Ha próbálom letagadni, akkor is.
